A Háttérképben Gajdics Ottó Boros Imrével és Bogár Lászlóval beszélget -...

acapenator@gmail.com

Stoffán György barátom minden sora igaz, magyar hazafiként és hithű katolikusként fogalmazza meg mondandóját.Édesapám személyesen is ismerte Zadravecz tábori püspök urat, beszélt is nekünk róla, hiszen legidősebb bátyám a kassai reptér állományának tábori lelkésze volt. Örülök, hogy olvashattam az interjút, és további Isten áldását kérem a nyilatkozóra és a kérdéseket feltevőre. Szabó László Dezső,   56-os Érdemkereszttel kitüntetett költő, publicista

A cikkel teljes mértékben egyetértek! Aki a pápaság történetét, ha nagyjából is, de ismeri, hasonlóan gondolkodik erről...

BOLDOGOK

Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.

Boldogok azok, akik tudják, hogy másnak is lehet igaza, mert békesség lesz közöttük.

Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.

Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok csalódástól megkímélik magukat.

Boldogok, akik észreveszik a diófában a bölcsőt, asztalt és a koporsót; mindháromban a diófát, mert ők nemcsak néznek, de látnak is.

Boldogok, akik lenni tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csend körülöttük, és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé!

Boldogok, akik tudnak hallgatni, és meghallgatni, elhallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba.

Boldogok, akik hisznek, mert hitük erejével erősebbek lesznek.Boldogok, akik ismerik az idő értékét, nem sietnek, de nem is késlekednek.

Boldogok, akik boldogok akarnak lenni, mert így a pillanatok boldogsága összefonódik bennük. 

Az én kincsem

Az én kincsen nem földi ajándék,

szép szavakkal nem kimondható,

misztikus, de eleven valóság,

soha, soha meg nem hálálható!

Az én kincsem nem hasonlít másra,

értékét csak az angyalok mérik,

talán magam meg sem is érdemlem,

szivárványként ragyog bennem végig.

Az én kincsem: az én feleségem!

Általa és benne vagyok ember.

Áldozatos, szerető szívével

elfelejti, bűnöm, hibám - tenger.

                                        

Még egy asszony van ilyen a földön?

Áldott legyen, ki hozzám kötötte!

Krőzus vagyok általa és véle,

beburkolva féltő szeretetbe.

Ez a kincsem! Nem földi ajándék!

A Teremtő áldott legyen érte!

Ember persze, de micsoda ékkő,

befoglalva szívem közepébe!

Kalocsa, 2017. 03. 13. SZLD.

Poén

Az én hazám

Az én hazám a széles utca,

a háztetők, a kerítések,

az orgonák, illatos jázminok,

az útra hallatszó színes muzsika,

kis fűcsomó-,

az aszfalton csoda.

Az én hazám a buszmegálló,

a lámpaoszlop, és az utca vége,

a rét, ahol annyi vidám óra

emléke száll a hajnali ködökkel…

Ott fociztunk reggeltől estig, amíg láttunk.

A vakációk álmos melegében

heverünk a Kiserdő füvében.

Itt csókolóztunk először.

De jó volt!

Bizsergett bennünk az ígéret;

szép szerelemmel létrehozni létet.

Az akácok megértőn mosolyogtak,

és elkísért a vonat kattogása,

mintha szívünk zenéje

kattogna a sínen…

Az én hazám itt, látod, ez a város.

Nagy terekkel, miken őrt állnak a fák,

esténként a párok andalognak,

s mint pillangók a lámpák bűvkörében,

káprázva nézik egymást a csók után…

Az én hazám a Gellérthegy.

Messze néz el a Duna felett,

szétfújva párát és ködöt

a múltba tekint, s a jövőbe lát.

                                          

Az én hazám a vén, öreg Buda,

a Vár, - még mennyi sebe vérzik! –

A tornyok, bástyák, falak között felsejlő

véres, fájdalmas, dicső történelem.

Az én hazám ott távol integet : Csepel

köszönt, füstölgő kémények száza,

északról a Hármashatár-hegy

szívemet koronázza.

Hazám e táj.

Hazám a távolabbi

Észak, Kelet, Dél és Nyugat,

ahol magyar szót dajkál még a szellő.

Látom innen a kéklő Dunántúlt,

ínyemen érzem Badacsony ízeit,

Villány borától bíborlik szívem.

Szeged tanyái

kék álomként úsznak el felettem.

Hallom Debrecen borízű harangját,

amint száll a Hortobágy felé.

Pataknak ősi vára fénylik,

s egy sóhaj lebben a Bodrog vizén.

Hazám nekem az ékes Felvidék.

Ott születtem és ott dajkált Anyám,

ott szóltam először magyarul.

Hazám nekem Beregszász vidéke,

hol csikó kedvvel ültünk a csikóra

és pottyantunk le a puha porba.

És ódon Erdély!

Legendák szép vidéke!

Hazám nekem

megtartó erőnk tündéri éke.

A déli Végek szenvedései

itt lüktetnek az ereimben,

és fáj a sorsa

minden tiport magyarnak.

Hazám nekem, hazám e föld,

mit viharok ezerszer téptek,

hol annyi ármány,

és bűn ellenére

egyszer – talán –

egymásra találnak a népek!

Hazám – az emberek.

Emberek, kik nem rosszabbak, nem jobbak,

mint akárhol a nagyvilágban.

munkások, parasztok polgárok, utcaseprők,

buzgók, lusták, dolgosak és tekergők,

mindenki egy kicsit hazám nekem,

és itt hordozom benn a szívemen.

Jó itt nekem, mert otthon vagyok,

itt lélegzem, itt hiszek, itt csalódok,

itt imádkozok és itt mocskolódok,

itt szeretnek és gyűlölnek sokan

itt vagyok boldog és boldogtalan.

És a Szó!

Az édes szó, a Nyelv,

amely hímesen simítja értelmem és szívem,

legbensőmig hatol, visszhangzik;

csengők csillámló,

harangok bársony-meleg szava

formázza lelkem minden rezdülését.

A Szó! Durván és szelíd-szépen,

dicsérőn, vádlón, kérőn és merészen,

szemtelenül és alázatosan,

ármánykodva és gyalázatosan

valami szent, különös világot alkot!

A szó,  mondat, mellyel megszólítanak

Anyám nyelvén

a kórók és virágok.

Jó itt nekem a hétköznapokban,

és jó, ha lelkem lázongva sivít,

kutatva ősi, örök igazságot,

hősnek álmodva porszemnyi magam…

                Jó itt nekem, s nem adnám semmiért,

hogy itt ringatott nyáridőn a rét,

hol leshettelek minden este édes,

hol hallgathattunk, ha az éj beszédes,

hol várhatok a buszra reggelente

barátaimmal csendesen csevegve.

Jó itt nekem, s nem adnám semmiért,

e kis Hazát, mely keblén felnevelt,

és hozzámnőtt, mint a kezem, vagy lábam.

Édes, keserves, szép itt élnem

ebben az én hazámban.

Szabó László Dezső